Erdogan minden karban szanál.

Mohammed próféta a hatszázas évek elején alapította meg az iszlám vallást és az azóta eltelt tizennégy évszázadban a muszlim államok egymás után alakúltak és szüntek meg. 2011-ben kitört az arab tavasz és a széplelkek abban a reményben voltak, hogy alapvető változások várhatók. Rügyezés fázisánál az arab tavasz nem jutott messzebbre és ha annak következményeire gondolunk nem beszéhetünk gyümölcsözésről. A sziriai forradalom mely a tavasz kezdete óta folytatódik, az ISIS ötéves gyilkos ámokfutása, mely külföldi beleavatkozás és a kurdok nélkũl nem végződött volna, az iráni ayatullák behatolása Irakba, Szíriába, Libanonba és Témanba és a változások melyek Libiában, Tunisban és Egyiptomban történtek.

Törökország az Ottomán Birodalom maradéka és örököse. A szétbomló birodalom helyében 1923-ban Mustafa Kemál Atatürk egy modern szekuláris Törökországot alapított meg. A fiatal Erdogan mint az antikommunista a Török Nemzeti Diák Mozgalom aktivistája mũködött, sőt írt, renedezett egy szindarabot melyben főszerepet is játszotta. A fércmũ a szabadkőmũvesek, a kommunisták és a zsidók démoniasságát tárgyalta, mindhármat egy kalap alatt. Ebből világos, hogy antiszemitizmusa régikeletũ. Erdogan a fundamentalista “Jólét Pártja” tagja volt, mely be lett tiltva és Erdogant evvel kapcsolatban 10 hónap börtönre lett itélve uszítás vádjával, de csak 4 hónapot ũlt. Ezután másokat, sokakat, csukatott le, fabrikált vádakkal, hosszabb terminusra.

Recep Tayyip Erdogan-t, aki politikai életét mint Isztambul polgármestere kezdte. 2003-ban a miniszterelnöki székbe választották Három kádenciát szolgált mint miniszterelnök, majd 2013-tól máig mint örökös államelnök szolgál, nem szükségszerũen demokratikus választások eredményeként. Párhuzamosan Erdogan kormányzásával a török demokrácia miután megtette kötelességét, legalább is Erdogan számára, eltünedezik, viszont az iszlamizmus megerősödik, egyre több és több szerepe van az államadminisztrációban és a politikában. Erdogan Törökországa a nemzetközi iszlám terrorizmus támogatója, legyen az hamasz, ISIS, Muszlim Testvériség stb. 2010-ben Erdogan volt a Marmara “blokádtörő” hajó szellemi és anyagi támogatója, de nem lehet azt állitani, hogy az egykoron jó török-izraeli viszonyok romlása ennek az eseménynek a következménye. Inkább Erdogan perszonalitásának.

A Közelkeleti térsegben, mely nyugalmat sohasem ismert, Erdogan csak olajat önt a tũzre. A kurdokkal állandó konfliktusban van, nem csak azokkal akik Törökországban élnek és a lakosság 17%-át alkotják, de a Sziriában és Irakban élő kurdokkal is. Saját kurdjainak falvait nem egyszer bombáztatta a hadserege légierejével., hasonlóképpen bombázta a keresztény jazidokat is, akik semmi veszélyt uralmára nem jelentenek. Mikor ISIS megjelent a közelkeleti porondon Erdogan titkos támogatója volt és masszív fegyverszállítója. Nincs kizárva, hogy az ISIS által kikiálltott Kalifátus felébresztette benne az Ottomán Birodalmi vágyait, noha e szempontból nem találtak közös nevezőt Abu Bakr el-Bagdadival a Kalifátus vezérével.. Az ISIS egy álló éven át (2014-2015) ostromolta az északsziriában, a török határ közelében fekvő kurdok lakta Kobani-t. A város elleni rohamot megelőző napon a környező falvakba török teherautókon massziv fegyveszállítá érkezett. Erdogan sohase szimpatizált a kurdokkal, aktívan beavatkozni nem mert az amerikaiak miatt, akik a kurdoknak légitámogatást adtak, de azt sem engedte meg, hogy a török oldalon elő kurdok a veszélyben lévő testvéreiknek segítségére siessenek és azt sem, hogy az amerikaiaka törökországi légibázist (Incirlik) használják a kurdok megsegítésére, noha későbbi fázisban az amerikaiak az ISIS ellen használhatták. Erdogan ült a kerítésen és drukkolt az ISIS-nek. Kobani volt az ISIS első komoly veresége. A kurd-amerikai szövetség volt az amely valójában felszámolta az ISIS-t a Sziria-Irak térségben (2017). Az ISIS probléma azonban folytatódik számos más muszlim államban. Erdogan és Törökország játéka nemhogy csak kétszínũ volt az ISIS ügyben, kétsége, hogy az ISIS Erdogan támogatása nélkũl képes lett volna megjelenni a porondon.

Erdogan és Trump.

Erdogan sohasem szimpatizált a sziriai Assad-dal és mindenkit támogatott aki Assad ellensége volt, többek között az ISIS-t. A török tehergépgocsik hosszú sorokban szállították a fegyvert az ISIS-nek és mikor egy török újságíró megírta e szorú valóságot, lecsukatta. Törökország minden eszközzel, fegyverek, katonai együttmũködés, katonai kiképzés, önkéntesek átengedése, logisztika, orvosi ellátás, financiális segítség, masszívan támogatta az ISIS-t éveken át és mikor az ISIS bukott átállt, a másik oldalra, de passív maradt, de amellett fegyvereseivel bekebelezte Sziria Törökországgal határos északnyugati kurdoklakta sarkát. Pontos és részletes adatok Erdogan-ISIS-al-Qaeda kapcsolatról, megtaláhatók: David L. Philips kutatómunkájában, Institute for the Study of Human Rights, Columbia University, Huffington Post.

Erdogan titkos álma az Ottomán Birodalom feltámasztása és a szultán szerepének eljátszása. Ha ez megvalósúlna, Erdogan lenne az egyetlen antiszemita szultán, mert elődeit ilyesmivel vádolni nem lehet. 2011-ben kitört az arab tavasz, ami rövid ideig rügyezett, de semmi pozitivum termés nem lett belőle, hacsak nem ártatlan áldozatok és menekültek milliói, de még nem fejeződött be. Egyiptomban már lemondatták Hosni Mubarakot, de még utód megválasztva nem lett (Mohamed Morsi 2012), Tunisziából Ben Ali elmenekült és Libiában Ghadaffi komoly bajokkal küzdött, majd életével fizetett. Az említett három állam (Egyiptom, Tunisz és Libia) a múltban az Ottomán Birodalomhoz tartoztak, Erdogan meg sem várva a fejlemények alakulását, álmai megvalósítását várván egy látogatást szezvezett: Kairó, Tunisz és Tripoli. Nagyon szépen fogadták, muszlim szokás szerint sokat puszilóztak, de Erdogan üres kezekkel tért haza. Egyiptomban és Tunisziában már el is felejtették Erdogant, de ebben a szerencsében Libia nem részesült.

Libiában az arab tavasz Ghadaffi lázadók általi lelövését és rendszerének bukását eredményezte. Ami volt főnököt illeti az befejezett tény, ami az ideáljait és magát a rendszert illeti az kérdés. Az arab tavasz óta Libia egy állandó káoszban van, melynek részesei muszlim terrorista csoportok, törzsi csoportosulások és politikai frakciók. Szunni muszlimok, a világot átölelő muszlim szeretet jegyében, lebuldozereztek két sufi muszlim (iszlám misztikusok) templomot, megrongálták a II. Világháborús angol katonai temetőt és megtámadták az amerikai követséget és legyilkoltak négy amerikai diplomatát (szeptember 2012) az Obama-Clintonné adminisztráció szégyenére. 2014-2015 szinrelépett az ISIS, elfoglalt két várost és kikiáltotta ISIS Kalifátust. Az egyiptomi hadsereg segítségével Haftar emberei leverték a lázadást.

2014 óta formális polgárháború folyik az UN által támogatott GNA (Nemzeti Egységkormány és a Libiai Hadsereg) valamint a Khalifa Haftar generális által vezetett Nemzeti Hadsereg között. Haftar negyven éve szerepel a libiai politikában, kezdetben Ghadaffi szövetségese, de a 80-as években összekülönböztek és Amerikába menekült. Nem szimpatizál az iszlamistákkal és Erdogán törökjeivel sem és beszüntette Libia-Törökország közötti légijáratokat, hogy megakadályozza a fegyvercsempészetet. A GNA támogatói Katar és Törökország, mig a generális támogatói Szaudia, Egyiptom, Emirátus, Franciaország, Szudán és az oroszok. Egy további támogató is van, amiről egyenlőre nem illik beszélni, a PFLL (Népi Front Libia Felszabadítására). Eddig ebben semmi rendellenesség nem volna, de a 2016 decemberében megalakúlt PFLL-t valójában az egykori Muamar Ghadaffi emberei alkotják és e mozgalom elnöke Saif al-Islam, Ghadaffi fia aki nem mindíg egyezett apja dolgaival és aki bejelentette, hogy a közeli 2019-es választásokon jelölteti magát a PFLL égisze alatt. Saif al-Islam egy libiai törvényszék által halálra lett ítélve, az arab tavasz alatt, de Haftar szabadon engedte. Júniusban a GNA csapatok elfoglalták Gharyan-t, mely gyakorlatilag Haftar csapatainak főhadiszállása, míg júliusban Haftar csapatai megtámadták a GNA kezében levő Tripoli fővárost, az összecsapásnak mintegy ezer áldozata volt. Haftar generalis azzal vádolja Erdogant, hogy a török hadsereg sorkatonasága, légiereje és tengerészete, aktívan vettek részt ellenfelei támogatásában. Az elmondottak alapján nem úgy néz ki, hogy Libia és Törölország között nagy a muszlim testvéri szeretet.

Erdogan 2011-es sikertelen Kairói látogatása után eloszlottak azon álmai, hogy Egyiptomot az Ottomán Birodalomhoz csatolja vissza, de 12 hónapon át még sikerült álmodoznia. Mohamed Morsi, a Muszlim Testvériség főembere, a szervezet kéttucat más vezetőjével, az “arab tavasz” tüntetéseinek kezdete előtt börtönben volt. Kihasználva a “tavasz” adta lehetőséget megszöktek. 2012 juniusában a háborgó egyiptomi tömegek demokratikus választások útján favorizálták Mohamed Morsi elnökké választását. Morsi és a .Muszlim Testvériség egyből elnyerte Erdogan támogatását és elkezdődtek a mézeshetek. Egy év után, 2013 júliusában ugyanaz az egyiptomi tömeg mely megválasztotta Morsit, ellenefordúlt és milliók tüntettek ellene Kairó utcáin. A végnélküli tüntetéseket kihasználva, Abdel Fatah el-Sisi generális lépett a porondra (2014 óta államelnök) és kiütötte a nyeregből a Muszlim Testvériséget és Morsit. Erdogan azóta el-Sisi Egyiptomának nyílt ellensége, nem csak az egyiptomi fronton, mint láttuk Libiában is. Morsi, a rezindenciája előtti tüntetők lelövetésével, megkínzásával és az emlitett börtönből való szökéssel van vád alatt és azóta letartóztatásban. Folyó év június 17.-én, a törvényszéki tárgyalás közben, Morsi szívrohamot kapott és meghalt. Erdogan Egyiptom vezetőit gyilkossággal vádolja és nemzetközi kivizsgálást követel.

Morsi halála a nyilvánosság előtt történt és ha Erdogan úgy gondolja, hogy nemzetközi vagy egyébb vizsgálatra van szükség, sokkal jobb volna ha erkölcsi aggályait (ha ilyenek egyáltalán vannak) saját országán belül foganatosítaná. 2016 július 15-én Erdogan biztonsági szolgálata egy összesküvést fedezett fel, mely mögött Erdogan szövetségesét Amerikát vélte felfedezni, európai támogatással és “Isten ajándékának” keresztelte el. A “lázadás” leverése minden képzeletet felülmúlt és 249 halálos áldozatot követelt. Evvel kapcsolatban az SCF (Stockholm Center of Freedom) elképesztő adatait idézem. 150.000 embert (bírók, tanítók, állami alkalmazottak) eltávolítottak az állásából. Az Igazságügyminiszterium adatai szerint 169.013 ember ellen “lázadás” megokolással bũnvádi eljárást indítottak. Ha ily magas a vád alá állítottak száma, mennyi volt a kihallgatottak száma? A börtönökben 117 letartóztatott halt meg, nem világos körümények között. Hasonló adatokat szolgáltat a “Politurco”-nak nevezett internet tájékoztató és kultúrális kiadvány. A Politurco szerint szó sem volt katonai lázadásról, hanem egy Erdogan és emberei által inszcenált ellenzék felszámolási akcióról. A Politurco felsorolja 29 börtönben meghalt letartóztatott listáját, a török társadalom elitjei, akik nem világos körülmények között haltak meg a börtönökben, élükön Zeki Güven az ankarai rendőrség biztonsági főnöke, aki “szívrohamot” kapott.

Törökország fontos tagja a NATO-nak. De Erdogan Törökországa veszélyes szövetséges, mert megbízhatatlan. A NATO szövetséges Törökország bejelentette, hogy felszereli magát az orosz gyártmányú S-400 légelhárító rakétákkal és az első szállítmány átvétele után, két héttel ezelőtt Erdogan az újságíróknak a következőket mondotta. “Tekintet nélkũl Törökország katonai szövetségére a nyugattal, folytatólagosan fenyegetve vagyunk a nyugat által politikai, gazdasági, kultúrális és sok más területeken”. Noha Erdogan panaszokkal van tele a nyugatot illetőleg az európai államokban élő muszlimok jól megférnek problémáikkal, mig az oroszoknál és kinaiaknál nincs muszlim probléma. Mikor az orosz rakétavásárlás terve nyilvánosságra került Amerika eredménytelenũl tiltakozott, erre Amerika felfüggesztette Törökország részvételét az F-35 harcigép fejlesztési programmjában és további, gazdasági szankciókkal is fenyeget. Törökország pálfordulása Erdogan személyéhez kötött és ahhoz az iszlamista vonalhoz melyet Erdogan és az Ottoman Birodalmi álmok képviselnek. Erdogan Amerika és a nyugat ellensége és számos alkalommal ezt ki is jelentette. Hiába próbálja Erdogan és rendszere nyugatellenességét “népakatra” bazírozni. Erdogan kormányzat által megrendelt és finanszírozott “véleménykutatás” eredménye szerint, a török polgárok 97%-a azon a véleményen van, hogy Amerika Törökország ellensége és 95% követeli az amerikai légibázis eltávolítását török területről. Ilyen masszív népakaratnak Erdogan nemet mondhat? A véleménykutatás eredménye túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen és ilyen eredmények jellemzői mindenféle szedett-vedett totalitáris rendszereknek.

Az Ottoman Birodalom ugyan egy vesztett háború után omlott össze, de az összeomláshoz hozzájárultak nagyságának diversitása/ elmaradottsága és a mérhetetlen korrupció. Erdogan jelenlegi álmai az Ottoman Birodalom feltámasztásával kapcsolatban és annak sikertelenségéhez és bukásához a nyugatnak semmi köze. Az elutasítás maguktól azon muszlim államoktól ered, melyek a múltban az Otottoman Birodalom szerves részei voltak, de élesen elutasítják a központi hatalom visszaállítását.